braincream

    Végre sikerült befejeznem a Lombok között kis szerzeményemet. Nem gondoltam, hogy sikerül befejeznem, hiszen az egész spontán íródott. Akik olvasták remélem tetszik nekik, akinek meg nem annak is örülök. Nem sok ember látogatja a blogomat egyébként sem... kb. napi 5-6. Ha esetleg megint rám jönne valami hasonló akkor számíthattok rá, hogy ide fogom felpakolni. mára ennyi...

    A szemeibe nézve furcsa utazás veszi kezdetét. Látom benne a gyerekkoromat mely oly nyugodt és békés volt. Egy gyereknek nincsenek hatalmas gondjai... persze félelmei annál inkább. Látom magam amint biciklizek. Szeretek bicajozni, bár az utóbbi időben egyáltalán nem csinálom, mégis látván milyen boldog vagyok, hiányozni kezd. Látom a gyerekkori barátaimat is akikkel rengeteg dolgot megcsináltunk. Látom a gimis korszakomat is mely szintén oly kedves volt a számomra.

    Látom a szobámat is, és minden kedves tárgyamat ami benne van. A szüleim is ott vannak, és boldogan mosolyognak rám miközben integetnek nekem. Én is elmosolyodok és visszaintegetek nekik. Rengeteg számomra kedves dolog így egyszerre... milyen kellemes. Láttam magam felnőni, és láttam mindazt ami kedves volt a számomra. Tovább szálldogálok az emlékeimtől hemzsegő légtérben... boldog vagyok.

    Visszakanyarodok a szobámhoz... ott fekszem az ágyon, összegörnyedve, bal kezemet rágom éppen véresre, szemeim vérben forognak. A szüleim is ott vannak, de most egyáltalán nem mondhatnám, hogy boldog arcot vágnak. Mindketten nagyon szomorúak. Távolodom innen... ehhez nincs kedvem. Eltávolodok a házunktól és az ellenkező irányba veszem az irányt. Egy hatalmas épület felé lebegek, melynek egyik emeleti ablakán belesek. Egy férfi fekszik az ágyon, az ablaknak háttal. Csak ő van a szobában, minden fehér. Valami korházféle lehet.

    Mozgolódni kezd. Nyugtalanul hánykolódik az ágyban, Majd valamit a falhoz vág és felüvölt. Ápolók rohannak be és lefogják, egyikőjük injekciót ad be neki. Szeretném látni az arcát de takarják az ápolók. Az egyik ápoló felemeli azt amit az előbb az a férfi a falhoz vágott... sajnos azt sem láttam mert az ágynál történő eseményekre koncentráltam. Odaadja neki majd kimennek. Lassan megfordul az ágyban, kezében egy félszemű plüssmedvével... a medvét pedig én szorongatom.

    Fáj a fejem. Miért is? Ja, igen... bevertem és elájultam. Még mindig csukva van a szemem... nem is szeretném kinyitni. Kellemetlen lenne megint meglátni Őt. Sosem láttam hozzá hasonlót. Az arcok egyike sem hasonlít rá amiket az agyam félelmében generált.

    Hátamon érzem, hogy egy fának vagyok támasztva, ülő helyzetben. Egy kis zörejt hallok magam előtt. Tehát még mindig itt van. Az agyam tiltakozása ellenére mégis kinyitom a szemem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Ott áll a lábaim végében, és egyenesen a szemembe néz. Semmit sem lehet kiolvasni a tekintetéből. Elmém nem akarja befogadni a látványát... egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy egy ilyen dolog létezhet.

    Torz arcában hatalmas fehér szemek vannak, az orrát mintha levágták volna, ajkai szinte nincsenek. Feje teteje hátrafelé kicsúcsosodik egy kicsit, és az álla is hegyes. Kellemesnek nem mondható feje mintha a vállai között ülne... alig van nyaka. Vékony teste és karjai vannak, amik 3 hosszú karmos ujjban végződnek és szinte a földet súrolják. Lábai pontosan úgy állnak mint egy kutyának. Testén semmi szőrzetet nem látok, bőre sötétkék.

    Teljesen mozdulatlan. Nem is tudom mit kellene most tennem. Elfutni ilyen helyzetben nem tudok, egyébként sem merek még megmozdulni sem. Ha legalább csinálna valamit... de csak bámul a nagy szemeivel. Néha a feje kicsit elrándul jobbra vagy balra. Hirtelen felém ugrik, megfordul a levegőben és fejjel lefelé megkapaszkodik a fában. Felettem van. Felnézek, arca az enyémtől csak centikre van. Teljesen elkap a remegés és bepisilek.

Folyt. köv...

    Testem egy pillanatra lemerevedik, egyszerre elönt a hideg és a meleg. Valójában még levegőt sem merek venni. Fejemben egy kis ér, nagy pánikot keltve próbál rávenni, hogy meneküljek, de nem tudok megmozdulni. Érzem ahogy a maci gazdája egyenesen a hátam közepét nézi. Ő is mozdulatlan, mintha szintén megijedt volna. Persze tudom, hogy Ő nem ijedhetett meg.

    Szeretnék megfordulni, hogy megnézhessem magamnak, de a nyakam nem akarja a dolgot. Mintha meg akarna védeni a látványától. Kis idő alatt az agyam rengeteg arcot megalkotott már a számára, de valójában egyiket sem akarja befogadni. Nagyon szeretnék most innen messze kerülni, ahol emberek vannak és fény. Nem akarok az Ő közelében lenni.

    Hirtelen gyors léptekkel megindult felém. Végre! A testem engedelmeskedik és futásnak eredek. Végig mögöttem van, de hátra se merek nézni, csak futok amennyire csak tudok. Nagyon közel van, már hallom ahogy lélegzik. Szép ritmusos, nem olyan mint az enyém... Szinte már fuldoklok, annyira rohanok. Hirtelen felüvölt amire rögtön hátrafordítom a fejem, és meglátom Őt. Bár ne néztem volna hátra... megbotlottam miatta, és bevertem a fejem egy farönkbe... elájultam...

Folyt. köv...